Ha egy lakásban nem csak egy cica van, akkor bizony gyakran szemtanúi lehetünk morgásokkal teli üldözéseknek és puffogással tarkított pofonosztásoknak.De vajon miért nem tudnak békességben, szeretetben meglenni egymás mellett a házikedvencek? Gondolhatnánk, hogy a lakótelepi cicák ingerszegény környezete hozza ki belőlük a stresszes, agresszív viselkedést - nyilván van is ebben igazság. De az keveseknek jut eszébe, hogy mindez annak köszönhető, hogy a macska az embert, különösen pedig a gazdáját sokkal inkább társnak, "anyának" tekinti, míg fajtársában versenytársat láthat.

Kihozzuk belőlük azt az érzést - gyerekkori élményt -, amit anyjuk keltett bennük. Nagyobbak vagyunk náluk, simogató kezünk olyan, mint az anyjuk tisztogató nyelve. Ölbe vesszük, felemeljük, visszük, óvjuk és etetjük őket - csakúgy, ahogy azt anyjuk tette. Csoda hát, hogy minket sokkal inkább elfogadnak és szeretnek, mint a házban rohangáló egyéb négylábúakat?

Korai szocializáció

Vannak azonban olyan cicusok, akikkel bármilyen kedvesek is vagyunk, sosem akarják igazán viszonozni szeretetünket, nem kívánnak ölben lenni, nem kérnek a simogatásból, vagyis tartják a két lépés távolságot. Ezt a viselkedést hajlamosak vagyunk magunkra venni és önmagunkban keresni a hibát. Nem kell ezt tennünk, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy nem érzi így jól, kellőképpen komfortosan vagy éppen biztonságban magát cicusunk. Ez a szituáció legtöbbször örökbe fogadott macskáknál fordul elő, akiknek hányatott sorsuk volt és képtelenek feloldódni, még a gondoskodó, szerető környezetben sem.

A kölykök korai emberhez szoktatása ugyanis az egyik legfontosabb dolog a későbbi nyugodt, emberközpontú viselkedés eléréséhez. Persze ez nem jelenti azt, hogy azok a cicák, akik az utcáról kerülnek családi környezetbe, örökké gyanakvóak lesznek, csak hosszabb ideig tart elnyerni bizalmukat és magunkhoz szoktatni őket.